Rólam többet
“És mégis hogy kerültem én ide?“ Szakadt ki belőlem hangosan a kérdés, ahogy a pici francia faluban a kölcsönkapott piros babakocsit próbáltam a járda nélküli úttest szélére, biztonságba kormányozni, mikor elhajtott mellettem egy traktor. De válasz helyett csak az út mellett heverésző tehenek nyakában lévő kolompok kongtak a szeptemberi délután csendjében.
A családom Champagne-ban él. A faluban - ami tulajdonképpen kettő (Bragelogne és Beauvoir), ám együtt sem tudnak összeadni 200 lakost- minden ház szürke mészkőből épült. Itt a mindennapok része a szőlőművelés és a pezsgőkészítés, valamennyi család érintett benne ilyen-olyan szinten. Van, aki saját pezsgőt készít, van, aki szüret idején eladja a termést a nagy pezsgőházaknak.
Budapesttől olyannyira távoli ez a világ. És nem csak a kilométerek tekintetében. Életemben mindig a nehezebb, a kacskaringós utat választottam, sokfelé jártam, sokszor eltévedtem, sokmindenbe belekóstoltam, és majd ugyanannyi dolgot abbahagytam. Már majdnem elkeseredtem, mikor végül megérkeztem ide. Pedig jogászként és művészettörténészként végeztem, szenvedélyesen szeretem a munkám, a hazai kulturális szférában eltöltött évek alatt csodás feladatok és inspiráló személyiségek vettek körül. Mégis úgy éreztem, vágyom még valamire, de nem tudtam megfogalmazni, pontosan mire. Tudattalanul motoszkált ez bennem, és vitt előre az úton, azóta, hogy pár, jó pár éve, egy tengerentúli repülőút alkalmával, a nézhető kategóriát el nem érő filmkínálaton átugorva, a dokumentumfilmek között észrevettem az „Egy év Champagne-ban“ című alkotást, és gondoltam, belenézek. A cím pont azt ígérte, amiről az alkotás szólt: bemutatta, hogyan telik egy év a szőlőben, szürettől szüretig. A filmesekkel a vigneron, a szőlősgazda egy léghajóval emelkedett a szőlők fölé és életében először onnan nézte meg a területet, amin dolgozik. Emlékszem, ahogy az esőben vitték a szüretelő ládákat, próbálták menteni, amit lehetett. És ahogy a munka végeztével kipirult arccal, jókedvűen, az egész család együtt ünnepelt, a kutya a lábak között futkározott, beszélgettek, nevettek. Egyszerűen, sallangmentesen, boldogan. Teljesen beszippantott a film, ismerős volt a világ, az enyém, de annyira messze tőlem. Pedig a tokaji borrégióból, Sátoraljaújhelyről származom, és gyerekkorom meghatározó élménye volt a szőlőnk, a pincénk, elástam magamban mélyre ezt az élményt. Aztán elkezdtem boros tanfolyamokra járni, borász végzettséget szereztem, és úgy alakult, egy Champagne-i család része lettem, akikkel visszaértem a kiindulóponthoz is.
Azt mondják, hogy Champagne-ba csak születni lehet…az én esetemben sincs ez másképp. A fiam az, aki már francia-magyarként beleszületett ebbe, én pedig felnőtt fejjel próbálok beilleszkedni. De nem nehéz, mert szeretettel és nyitottan fogadnak, persze a franciatudás elengedhetetlen, viszont a vidéki Franciaországban nyomuk sincs a franciáknak tulajdonított „felsőbbrendűségi“ kliséknek. Mostanra már minden traktorosnak köszönök és ők is nekem, hiszen ismernek, én vagyok a magyar lány, aki ugyanúgy szereti a vidéket, az egyszerű életet, és a champagne-t, mint ők.
Azért vágyom arra, hogy ezt a blogot írhassam, mert mindig érdekelt az antropológia és a borászat, itt ebben ezt a két dolgot meg tudom élni. Írhatok arról, milyen megfigyelni és leírni ezeket az embereket: mivé teszi az ember a pezsgőt, és mivé teszi a pezsgő az embert. Nem vagyok a legnagyobb borszakértő, sommelier a környéken. Aki a tévedhetetlen, minden üveget jól ismerő szakértőre vágyik, annak csalódást fog okozni ez az oldal. Azoknak szól, akiket érdekel a történet, igazi emberekről, igazi küzdelmekről, az életről. Egy olyan életről, amit mindig egy palack pezsgő, a dugó pukkanása kísér.
Bor Judit
