Nagy öröm, hogy a blog olvasói között népszerű a női sorozat, és már sokan jeleztétek, hogy várjátok a folytatást. Az első két részt itt és itt olvashatjátok újra.
Élisabeth Bollinger
Élisabeth (Lily) Law Lauriston-Boubers 1899-ben látta meg a napvilágot báró Olivier Law of Lauriston Boubers gyermekeként, aki skót bankárok francia leszármazottja volt. Lily 1923-ban ment feleségül Jacques Bollingerhez, a Bollinger ház vezetőjéhez. Amikor 42 évesen, 1941-ben, gyermektelenül megözvegyült, nem volt kérdés számára, hogy a feladata: továbbvinni a házat. Nem lehet mondani, hogy a világpolitikai helyzet épp a legkedvezőbb lett volna a pezsgőkereskedelemre. Férje halála után, a II. világháború kellős közepén a piac összeomlott és folyamatosan egyensúlyoznia kellett, a legenda szerint a náci megszállókat ingyen pezsgővel látta el. Mikor 1944-ben Aÿt lebombázták az amerikaiak, megnyitotta a pincéit a helyiek számára, hogy oda meneküljenek, sőt a temetéseket is maga szervezte. Mivel benzinhez nem lehetett hozzájutni, fáradhatatlanul járta biciklijén és felügyelte az ültetvényeit. A háború után kiemelkedő területeket vásárolt, ezzel érte el a birtok a mai 175 hektáros területét.
De számára is a nemzetközi piacok megszerzése állt a legfontosabb helyen, az angol és amerikai megrendelésekért küzdött a saját eszközeivel: kifinomult eleganciájával, stílusával és elhivatottságával. Neki köszönhető, hogy a Bollinger az angol királyi család hivatalos pezsgője lett, sőt még James Bond is ezt itta, amikor épp nem a – rázva, nem keverve fogyasztott - martinit népszerűsítette a világ megmentése közben. (Lehet, hogy csak véletlen, de a James Bond könyvek szerzője, Ian Fleming ugyancsak skót bankároktól származott. Főhősének kedvence, a Bollinger a negyedik regényében a Diamonds are Foreverben jelent meg 1956-ban, filmben azonban csak 1973-ban, az Élni és halni hagyni-ban.)
1961-ben vezette be a piacra az R.D.-t (R. D. Récemment Dégorgé- nemrég degorzsált), amely azóta is csak igazán kivételes évjáratokból készül. A szigorú eredetvédelmi szabályok szerint a champagne legalább 15 hónapot tölt palackban (ebből legalább 12 hónapot a szedimenten), a vintage champagne-ok esetében ez utóbbi minimálisan 36 hónap kell legyen. Az R. D. esetében azonban ez az időtartam 8 és 20 év között lehet. Ezek a pezsgők dugóval érnek, nem kapszulával, ami így további aromákkal gazdagítja a nemes italt. Mikor a pincemester úgy látja, elérkezett az idő, és a legszebb érettségi fokon áll a pezsgő, akkor kerül sor a degorzsálásra, aminek időpontját feltüntette a palackon. Lily is úgy látta a legjobbnak, minél tovább érjen a pezsgő a palackban, a degorzsálás után azonban minél előbb érdemes elfogyasztani, így lehet a kialakult komplex aromatikát igazán kiélvezni. Ettől az időponttől kezdve, az R.D.-nek köszönhetően tüntetik fel a champagne palackokon a degorzsálás időpontját. Érdemes erre odafigyelni és megkeresni!
A filoxérajárvány a francia területeken is végigsöpört a 19. században, a megoldás az amerikai alanyokra oltás lett, amelyek ellenállónak bizonyultak a kártevővel szemben. A Bollinger birtokon három egész kicsi terület valamilyen módon azonban elkerülte a filoxérát. Mára már csak kettő maradt meg, ezek az Aÿban található pinot noir ültetvények ún. clos-területek, azaz annak idején alacsony fallal, kerítéssel választották el őket. A szőlőt „en foule” azaz minden látható rendszer nélkül telepítették, és művelése kizárólag kézzel történhet. Az öreg tőkék gyökerei annyira mélyre mennek a földbe, hogy a borok roppant intenzitást mutatnak. Lily Bollinger 1969-ben eldöntötte, hogy önállóan is megmutatja a kizárólag innen származó szőlőből készült öreg tőkék champagne-t, a VVF cuvée-t (Vieilles Vignes Française).
Hozzátartozik a történethez, hogy nagyon makacs asszonynak tartották, aki roppant szigorú elvek mentén irányította a házat. Hiába lett népszerű például a rosé pezsgő a 60-as években, azt mondta, a Bollinger nem készít rosét, mert az a drága bordélyházak népszerű itala, és erről semmilyen eladási adatokkal nem tudták eltántorítani. Sőt ez az elv annyira tartotta magát, hogy a Bollinger az első non-vintage rosé champagne-t csak 2007-ben dobta piacra.
Legendás mondását, mely a Daily Mailnek adott 1961-es interjúban hangzott el, máig idézik. Mikor megkérdezték, mennyire szereti a pezsgőjét, a következőképp válaszolt: “Akkor iszom pezsgőt, amikor boldog vagyok és amikor szomorú. Néha akkor is iszom, ha egyedül vagyok, de társaságban kötelezőnek érzem. Iszogatok kicsit, ha nem vagyok éhes, és iszom belőle, ha igen. Egyébként sosem nyúlok hozzá- kivéve, ha szomjas vagyok.”
Comments